Super Castlevania IV teszt

Super Castlevania IV - méltó a címéhez? Megérdemli a "super" jelzőt?


Figyelem, a teszt spoilert tartalmaz!

Simon Belmont első kalandja 1986-ban jelent meg 悪魔城ドラキュラ (Akumajō Dorakyura) néven a japán Famicom konzolra. Kevesebb, mint egy év múlva Amerikában is kiadták a játékot a már jól ismert Castlevania címmel. Nintendo Entertainment Systemre (NES) további két Castlevania játék jelent meg, majd eljött az idő a váltásra. Japánban 1990-ben, Amerikában 1991-ben megjelent az NES utódja, a Super NES, mely hatalmas előrelépés volt az elődhöz képest. Még ebben az évben kiadásra került a Super Castlevania IV (Akumajō Dorakyura címmel Japánban). Vajon a játék méltó a nevéhez? Méltó ahhoz, hogy a "super" szó szerepeljen a nevében?

A Super Castlevania IV nem más, mint az első játék felújított változata. Legalább is azt tekintve, hogy Simon a főhős és nagyjából ugyanazt a történetet játsszuk végig. Valójában lehetne úgy is tekinteni rá, mint az egyik legpontatlanabb remake-re. Hiszen a karaktert és történetet leszámítva nagyon sok minden más. A játék 16 bites pompájában tündököl, a helyszínek mások lettek, az irányításnak köze nincs az eredeti Castlevania trilógia kötött, merev megoldásaihoz, a hangzás szebb lett, a zene is nagyon szépen szól. Amennyiben össze akarjuk hasonlítani ezt az eredeti NES-re megjelent Castlevaniával... nos, látszólag nincs sok közük egymáshoz!

Sejtelmes, kísérteties bevezető animációt látunk az intróban, mely elmeséli a történetet. A zene csak úgy beszippantja a játékost, megteremtve a sötét és baljós légkört, amit eddig nem kaptunk meg Castlevania játéktól. Köszönhetően az SNES hardverének, ez könnyebben volt megvalósítható.

Drakulát ismét feltámasztották, így a Belmont klán örökös harca folytatódik!

A játékmenet csak részben olyan, mint a korábbi Castlevania játékok esetében. Visszakapjuk az első játékból ismert teljesen lineáris platformer stílust. Nincsenek RPG elemek, nincs több választható karakter, nincsenek alternatív útvonalak. Van a pályáknak eleje és vége, mindenféle kitérő nélkül. Ennyire egyszerű! Simon irányítása viszont hatalmasat változott. Ezúttal tudjuk levegőben is kontrollálni karakterünket. Nincs több nagyon rizikós ugrálás, könnyebb elkerülni az ellengések támadásait. De ami még sokat segít, hogy a Vámpír Ölőnek nevezett ostorral 8 irányba is csaphatjuk. De ez még nem minden! Simon képes mindenféle trükköt csinálni az ostorral. Képes pörgetni is a kezében a D-pad segítségével, ami ugyan nagyon gyenge támadást illetően, de nagyon hasznos lövedékek levédésére. Ezen kívül használható az ostor bizonyos objektumokban való megkapaszkodásban és Indiana Jones stílusban lendülhetünk át egyik platformról a másikra vele!
Wow!
Ezen felül megkapjuk a klasszikus másodlagos fegyvereinket, amiket végre nem a fel+támadás gombbal lehet használni, hanem az SNES kontroller R gombjával. Nagy előrelépés, főleg hogy az NES játékokban, főleg a Dracula's Curse esetében átkoztam, hogy a fel+támadás volt az alfegyverek gombkombinálciója, hiszen lépcsők mellett igencsak kellemetlen volt a helyzet. Hiszen Trevor Belmont barátunk úgy döntött, inkább a lépcsőt választja, minthogy használná a fegyvert. A lépcső pedig gyakran halálhoz vezetett. De mivel az NES kontrolleren nem voltak váll gombok, így a fejlesztőknek nem volt sok választása.

Ezt még Indiana Jones is megirigyelné!

Szóval az irányítás rendben van. Nagyon is! Viszont mivel a korábbi játékoknál részben az irányítás adta a kihívást, itt miben rejlik a nehézség?
A Super Castlevania IV a már korábban ismert ellenségeket vonultatja fel. Csontvázak, páncélok, a mindenki által imádott medúza fejek, csontváz sárkány, zombik, hárpiák és sokan mások. Főellenségek között is sok ismerős karakter van, de van velük egy apró probléma: nevetségesen könnyűek! Számomra ez volt az egyik csalódás a játékot illetően. Legtöbbször stratégia nélkül le lehetett győzni a főellenségeket... Csak gyorsan kellett csapkodni és kész. Ennyi! Viccen kívül. Sokszor nem is kellett teljes életerő. Simán gyorsabban le lehetett győzni őket minimális sérüléssel ilyen "taktikával". Összesen egy főellenséget tudok említeni, ahol bizony kellett óvatosság és ügyesség: Drakula... ó nem, ő is egy vicc volt. Slogra! Igen, ő valóban veszélyes volt.

Útban a végső harc helyszínére...

Általában véve a többi, egyszerű ellenséggel sem volt gond, pár helyen a veszélyt a klasszikus visszaütés jelentette, azaz pár ellenség szívesen gondoskodott róla, hogy a vízben végezzük.

Ami valóban nehézséget okozott néhol, az az akadályok legyőzése, ugrálás és a lépcsők. Sajnos azt vettem észre, hogy időnként olcsó, instant ölő tüskékkel és szakadékokkal próbálta a Konami kompenzálni a hihetetlen könnyed irányítást. De még így is ez a játék messze könnyebb, mint az első három Castlevania NES-re.

A pályák felépítése jó összességében, nincs két egyforma helyszín. Változatosak (erdő, temető, barlangok, a kastély különböző részei), szépek, vannak apróbb grafikai részletek, amik dobnak a látványon. A játék kihasználja az SNES 7-es módját, ami 3D-szerű effektekre képes, valamint a sprite-ok forgatása, méretezése is gyakori. De sajna egy komoly problémát is okoz ez, szerencsére csak a játék nagyon rövidke részénél. Helyenként belassul a játék. Szerencsére nem vészes, nagyon ritka. Néha viszont teljesen feleslegesnek éreztem az Mode 7-t és bizonyos más hatásokat így kicsit olyan techdemo utóhatást adott számomra.

Szóval grafikailag szép a játék korához képest, változatosak a helyszínek, a karakterek jól néznek ki. A pályák változatosak, bár helyenként nem érzem jól megtervezettnek őket.

Ami nagyon fontos része a játéknak: a zene. A Castlevania sorozat mindig is jó zenével kényesztette hallószervünket, és ez a Super Castlevania IV esetén sincs másképpen. Egy nagyon hangulatos, sötét soundtracket kapunk. Ezen felül pár régi klasszikus, mint a Bloody Tears vagy a Vampire Hunter felújított változatát is megkapjuk. Kisérteties légkört teremt meg, magával szippantja a játékost már az elején. És számomra ez a játék legnagyobb erőssége. Ez az, ami miatt el tudom nézni azt, hogy mennyire könnyű a játék. Az egész, felejthetetlen hangulatot, amit ez a játék nyújt. A játék az elejétől a végéig egy kaland, ami felejthetetlen és ami miatt biztos vagyok benne, hogy sokszor végig fogom játszani a SCIV-et. Itt nem a klasszikus nehézségre mentek rá a fejlesztők. A játék mindenki számára játszható. Aki játszott az NES játékokkal, annak nagyon könnyűnek fog hatni, aki nem, illetve nincs hozzászokva az olyan játékokhoz, annak nyújt némi kihívást és néhány frusztráló résszel is szembe találja magát.

Mode 7 akcióban!

Az egész játék azért lett jó, mert van benne valami felejthetetlen. A végső leszámolás Drakulával az egyik ilyen dolog a sok közül. Hiába nevetségesen könnyű, ahogy fel lett építve a harc, az fantasztikus és felejthetetlen. A baljós zene, ahogy közelítünk a végső harc helyszínére olyan kis apróságok, amik nagyon sokat számítanak. Nincs megszakítva párbeszéddel a játék. Ez is valamiféle varázst ad neki. Csak mi vagyunk és a játék. Nem kell történet mesélés. Az meg volt az elején. Nincs meg a modern játékok átka, amikor kiragadnak minket a játékból teljesen tönkretéve a hangulatot olcsó quick time eventekkel, és más egyéb ostobaságokkal. Elejétől a végéig mi vagyunk a központban és magába szippant a játék. És sosem enged el...

A játék egyrészt csalódás volt számomra. Túl könnyű. Gyorsan végig játszottam. Egy-két olcsó trükköt bevetettek a fejlesztők, hogy megkeserítsék a játékos életét. Itt nem az irányításban volt a trükk, hanem néhány pálya tervezésbeli dolognak köszönhetően volt egy-két nehezebb rész. De összességében semmi nem akadályozta meg Simont a küldetése teljesítésében. És bizonyos szempontokból ez jól is van így. Nem akarta a Konami elvenni a játékos kedvét azzal, hogy lehetetlenül nehéz szakaszokat tegyen bele a játékba.
Ehelyett egy könnyedebb, fair játékot fejlesztettek, ami bár rövid volt, mégis felejthetetlen élményt nyújtott köszönhetően a hangulatának, a változatos helyszíneinek, a szép grafikának és a csodálatos zenéjének.

Nehéz értékelnem ezt a játékot. Ez egy klasszikus, sallang mentes Castlevania, ami bizonyos téren gyengébb, mint az elődje, a Dracula's Curse. Vegyesek az érzéseim. Imádtam is, meg nem is.

Ajánlom a játékot mindenkinek, aki szereti a platformereket, a horrort, a hangulatos játékokat. Szeret szörnyeket ölni, vámpírokat irtani, de nem feltétlenül rajong a nagyon nehéz játékokért. Minden negativitásom ellenére ezt a játékot nagyobb nagyobb célközönségnek tudom ajánlani, mint mondjuk a Rondo of Bloodot vagy az első három játékot, mert a nehézsége alapján elfogadhatóbb, élvezhetőbb azok számára is, akik nincsenek hozzászokva a komoly kihívásokhoz. Aki nem játszott még Castlevania játékokkal, annak is tudom a Super Castlevania IV-et ajánlani, hátha kedvet kap a sorozathoz.

Úgy döntöttem, folytatom a Castlevania játékok tesztelését és a következő, amiről legközelebb értékelést írok az egy nagyon híres Castlevania játék, egy meghatározó alkotás a sorozatban. A játék, mely bevezetett engem a Castlevania világába, mely magával ragadott...

És hogy a teszt címében szereplő kérdésre mi a válasz? Azt rátok bízom!